Előzmény: Luca kicsit pösze, ezért logopédushoz jár, az óvó nénit pedig Saci néninek hívják.
Reggel az oviban anya sietne, Luca ráér, anya kér, Luca alig, anya előkészít, Luca megy egy kört, anya vetkőztetné, Luca nézelődik... Anya megunja, leguggol, és lehúzza Lucáról a nadrágot.
Luca: "Aaaaaaa!!!! A bugyogóm!!!!!"
Anya: "Az nem bugyogó, hanem bugyi."
Luca: "Az bugyogó!!!!"
Anya: "Bugyogója a török basának van, és belerepültek a darazsak."
Luca: "Az bugyogó!!!"
Anya: "Ki mondta, hogy bugyogó?"
Luca: "Csacsi néni mondta."
Anya: "Kérlek, mondd S-sel!"
Luca: "Sssssbugyogó."
2013. október 10., csütörtök
2013. május 27., hétfő
2013. május 17., péntek
Suli projekt első felvonás
A héten megvolt az első szülői értekezlet. Zalán tiszta izgatottság volt, amikor meséltem az osztályteremről, a tanító nénikről, a leendő iskolaszerekről. Utána este mondta is, hogy már nagyon várja, hogy tudjon olvasni.
1. tudom, hgy iskolába megy a Zalán, de nem hiszem el.
2. ott voltam a szülőin, de nemrég még miattam mentek anyáék szülőire.
3. megnézegettem a vásárolandó iskolaszereket (korongok, pálcikák), de még élénken él bennem az öröm és az izgatottság emléke, amikor én használtam ugyanezeket.
Nagyon furcsa érzés. Jó furcsa érzés.
1. tudom, hgy iskolába megy a Zalán, de nem hiszem el.
2. ott voltam a szülőin, de nemrég még miattam mentek anyáék szülőire.
3. megnézegettem a vásárolandó iskolaszereket (korongok, pálcikák), de még élénken él bennem az öröm és az izgatottság emléke, amikor én használtam ugyanezeket.
Nagyon furcsa érzés. Jó furcsa érzés.
2013. március 5., kedd
Készülünk a szülinapra
Ma döbbentem rá (mmint hétfőn), hogy Zalán jövő hétfői születésnapjának szervezésével nem állunk túl fényesen. A játszóház lefoglalásán kívül semmit nem csináltunk, és hiába kalkuláltunk 11 vendég kisgyerekkel, ha közülük az ovis csoporttársak maximum Zalán lelkendezéseiből tudnak róla, hogy ők is majd egyszer ott lesznek azon a bizonyos szülinapom, ami majd valamikor lesz. Mivel napközben csak a legközelebbi írószert tudtam útba ejteni, és ott csak pár ív kék kartonlapot sikerült vennem , itthon kellett meghívókat gyártani. Nagyon-nagyon örültem így este 11 felé, hogy amikor kinyitottam az én kupi-szekrényemet, akkor egy halom barkács-kézműves-kreatív dolog borult ki belőle (amik az elmúlt 6 évben valahogy véletlenül felhalmozódtak) , és némi színes dekorgumiból, ragasztóval filctollal "névre szóló" meghívókat gyártottam, hogy azokat Zalán hatalmas örömmel dughassa be a meghívottak ovis dobozaiba reggel. És még 4 órát aludhatok is! ;-)
2013. március 4., hétfő
Zete első aranyköpése
Zete az első bölcsis félévben pont úgy köszönt el tőlem, ahogy azt a nagyobb testvéreitől az oviban látta: puszival-öleléssel. Minden nap ugyanúgy. Puszi és ölelés után bement a csoportba, tökéletesen elvegyült a gyerekek között, azonnal játszani kezdett. A játékból csak a reggeli, tízórai, ebéd és uzsonna tudták kizökkenteni. Amikor este itthon megkérdeztem, hogy kivel játszott, akkor eleinte csak Anita nevelőnőt mondta, akit bevallása szerint szeret, de a hónapok múlásával egyre gyakrabban hallottam Hanna nevét is. Hanna egy édes mosolygós kislány, aki imád táncolni és (mint már azóta az anyukájától megtudtam) Zetével játszani. (és véletlenül Zalán-Luca óvó nénijének unokája :-) ) Egyik este Zete a kérdésre, hogy kivel játszott, már azt mondta, hogy "Hannával. Én Hannámmal."
Aztán egy téli reggelen Zete már nem érte be az elköszönéskor adott/kapott puszival és öleléssel. Kitalálta, hogy ő most az ablakból integetni fog. Ezen a reggelen a csoportban még csak Hanna volt, amikor megérkeztünk. Az ajtóban puszi-ölelés, Zete szaladt az ablakhoz, Hanna automatikusan utána, mire Zete a csoportszoba közepén megtorpant, szigorúan ránézett Hannára, és határozottan rákiabált: "ÉN ANYÁM!". És szegény Hanna tudta, hogy nincs közös integetés. :-)
Aztán egy téli reggelen Zete már nem érte be az elköszönéskor adott/kapott puszival és öleléssel. Kitalálta, hogy ő most az ablakból integetni fog. Ezen a reggelen a csoportban még csak Hanna volt, amikor megérkeztünk. Az ajtóban puszi-ölelés, Zete szaladt az ablakhoz, Hanna automatikusan utána, mire Zete a csoportszoba közepén megtorpant, szigorúan ránézett Hannára, és határozottan rákiabált: "ÉN ANYÁM!". És szegény Hanna tudta, hogy nincs közös integetés. :-)
2013. február 27., szerda
Bölcsi
Zete 2012. szeptemberben bölcsis lett, én pedig lelkibeteg, hogy dolgoznom kell, és nem szoktathatom be élete első intézményébe a legkisebb gyerekemet. Szerencsére Zoli ráért az első napon, elment vele, de Zete hasonlóképpen szokott be a bölcsibe, mint Luca az oviba. Az első 1-2 óra után mondták Zolinak, hogy nyugodtan elmehet, ha gondolja, mert a "Kisfiú nagyon jól elvan.". Ő eljött. Majd délután visszament érte, és Zete " be volt szokva". Másnap reggel örömmel ment,. hogy ő már bölcsis. Ennyi volt a beszoktatás. Az első hetekben nem beszélt, nem lehetett megérteni, de hamar rájött, hogy meg kell tanulnia beszélni, ha boldogulni akar. Azóta beszél. Mi pedig Lucával majd megzabáljuk, annyira édesen tudja mondani a magáét.
Édes négyes
A napokban elkezdett hiányozni a blog. És (és-sel nem kezdünk mondatot!) olyan nagy változások közepén állunk/járunk/tartunk, hogy lassan már nem győzöm kapkodni a fejem, nem bírom memorizálni a gyerekek reakcióit, pedig szeretném, ha majd egyszer (kétszer, háromszor, ahányszor csak akarják) "alaposan" mesélhetném el évtizedek távlatából is, hogy mi történt, és az hogy történt. És (és-sel nem kezdünk mondatot!) mivel én vagyok a legrosszabb hosszú távú memóriával megáldott ember, akit ismerek, jobb ha leírom, amire emlékezni akarok.
Szóval történt egyszer, hogy több évi évődés és egy tavasz végi bejelentés után egy nyári vasárnap este négyesben maradtunk. Azóta négyesben vagyunk. És ötösben. És nyolcasban. És kilencesben. Én nem tudtam volna meghozni ezt a döntést, de Zolinak "hála", az összetartó családunk még összetartóbb lett, a Peti /öcsém/ (ahogy ő maga mondani szokta) a gyerekek "sokadik anyja" lett. Hetente 1x-2x megy a gyerekekért az oviba-bölcsibe, szükség esetén bevásárol, főz nekünk, jön babysitterkedni, ha szükségem van rá. És "önszorgalomból" egyszer csak még a Zalán iskolai megbeszélésén is megjelent, hogy ő is ott akar lenni. De hasonló jókat tudnék elmondani a szüleimről is, a nagymamámról is, aki jön, ha szükség van rá, ha a Zete beteg, aki nótázni tanítja a 80 évvel fiatalabb dédunokáját, hogy elterelje a figyelmét és lekösse, amíg Bioptron lámpázza, hogy gyorsabban gyógyuljon, aki 83 évesen kezdett el gyöngyöt fűzni, és anyának, Lucának, nekem is sorban készíti a szebbnél szebb láncokat (persze Lucának szigorúan rózsaszínt, mert a kicsi lány csak azt hajlandó hordani), aki hétvégén óriási adag ebédet küld nekem, hogy hétközben kitartson a munkahelyen, és ne kelljen főznöm.
"Száz szónak is egy a vége": olyan védőbástyát húzott a családunk körénk, ami megvéd. Nagyon megvéd.
A gyerekeknek talán ez is segített/segít + talán az, hogy már jó ideje nem működtünk családként, csak családtagok csoportjaként, és talán sok más, amiről fogalmam sincs, de egy biztos, most Család vagyunk. Mi négyen vagyunk a legédesebb négyes, amit el tudtam képzelni, és amiben élni szeretnék.
Úgy érzem, és úgy tapasztaltam, hogy a gyerekek sokkal jobban viselték a változást, mint ahogy azt vártam, és mint én. Tőlem annyian várták el, hogy a gyerekek miatt kemény legyek, erős és határozott, miközben nekik természetesen mindenki "megengedte", hogy összeszakadjanak, de ők köszönték szépen, nem akartak összeszakadni. Ehelyett szerettek engem olyan szeretettel, olyan önzetlenül, olyan ösztönösen és annyira rajongva, ahogy azt elképzelni nem tudtam soha.
Csúnya, nem csúnya, tök mindegy: a mi életünk kikerekedett, mi magunk kisimultunk, és azon túl, hogy néha az őrületbe kergetjük a családtagjainkat (+ a legfőbb feladatom a logisztika és az idő legyőzése) mi vagyunk a legboldogabbak. De ezt én nem mertem volna meglépni, úgyhogy hálás vagyok az Életnek, a Zolinak, vagy aki így rendezte.
Szóval történt egyszer, hogy több évi évődés és egy tavasz végi bejelentés után egy nyári vasárnap este négyesben maradtunk. Azóta négyesben vagyunk. És ötösben. És nyolcasban. És kilencesben. Én nem tudtam volna meghozni ezt a döntést, de Zolinak "hála", az összetartó családunk még összetartóbb lett, a Peti /öcsém/ (ahogy ő maga mondani szokta) a gyerekek "sokadik anyja" lett. Hetente 1x-2x megy a gyerekekért az oviba-bölcsibe, szükség esetén bevásárol, főz nekünk, jön babysitterkedni, ha szükségem van rá. És "önszorgalomból" egyszer csak még a Zalán iskolai megbeszélésén is megjelent, hogy ő is ott akar lenni. De hasonló jókat tudnék elmondani a szüleimről is, a nagymamámról is, aki jön, ha szükség van rá, ha a Zete beteg, aki nótázni tanítja a 80 évvel fiatalabb dédunokáját, hogy elterelje a figyelmét és lekösse, amíg Bioptron lámpázza, hogy gyorsabban gyógyuljon, aki 83 évesen kezdett el gyöngyöt fűzni, és anyának, Lucának, nekem is sorban készíti a szebbnél szebb láncokat (persze Lucának szigorúan rózsaszínt, mert a kicsi lány csak azt hajlandó hordani), aki hétvégén óriási adag ebédet küld nekem, hogy hétközben kitartson a munkahelyen, és ne kelljen főznöm.
"Száz szónak is egy a vége": olyan védőbástyát húzott a családunk körénk, ami megvéd. Nagyon megvéd.
A gyerekeknek talán ez is segített/segít + talán az, hogy már jó ideje nem működtünk családként, csak családtagok csoportjaként, és talán sok más, amiről fogalmam sincs, de egy biztos, most Család vagyunk. Mi négyen vagyunk a legédesebb négyes, amit el tudtam képzelni, és amiben élni szeretnék.
Úgy érzem, és úgy tapasztaltam, hogy a gyerekek sokkal jobban viselték a változást, mint ahogy azt vártam, és mint én. Tőlem annyian várták el, hogy a gyerekek miatt kemény legyek, erős és határozott, miközben nekik természetesen mindenki "megengedte", hogy összeszakadjanak, de ők köszönték szépen, nem akartak összeszakadni. Ehelyett szerettek engem olyan szeretettel, olyan önzetlenül, olyan ösztönösen és annyira rajongva, ahogy azt elképzelni nem tudtam soha.
Csúnya, nem csúnya, tök mindegy: a mi életünk kikerekedett, mi magunk kisimultunk, és azon túl, hogy néha az őrületbe kergetjük a családtagjainkat (+ a legfőbb feladatom a logisztika és az idő legyőzése) mi vagyunk a legboldogabbak. De ezt én nem mertem volna meglépni, úgyhogy hálás vagyok az Életnek, a Zolinak, vagy aki így rendezte.
2011. november 4., péntek
Aranyköpések Lucától
Luca: "Zeeeteee! Zeeeteee! Gyere! Gyere ide! Hmmm... Hmmm... (-ekkor odament Zetéhez, és belehajolt az arcába-) Anyád azt mondja, odamész, akkor ODAmész!!!"
(és Zete nézett bután, mert én meg sem szólaltam, csak a nővére váltott egy szerepet)
(és Zete nézett bután, mert én meg sem szólaltam, csak a nővére váltott egy szerepet)
2011. szeptember 17., szombat
Aranyköpések Zalántól
1.
Az idei Repülőnapon Zalán és Zoli felültek a 20 személyes utasszállítóra sétarepülni. Utólag Zalán óriási lelkesedéssel mesélte: "Anya! Nem szédültem, nem hánytam nem volt hányingerem, nem féltem!!! Mintha kicseréltek volna!"
2.
Egyik este, miközben Zalánt fürdettem, túl nagy volt a csend, ezért amikor Zalánnak még csak a felsőtestét töröltem meg, ott hagytam a kádban állva, törölközővel betakarva, amíg kiléptem megnézni Zetét. Zete persze leöntötte magát vízzel, ezért gyorsan lekaptam róla a vizes ruhát, ráhúztam egy tiszta pizsamát, amikor is Zalán megjelent a fürdőszoba ajtajában SZÁRAZON. Nagyon-nagyon örültem az önállóságának, agyonölelgettem. Fel is vette a pizsamáját, és amikor este örömmel újságoltuk/-tam Zolinak, hogy mennyire önálló nagy fiúnk van, Zalán eképpen mesélte el az önállósodás eme ékes példáját:
"Megtöröltem ezt a lábamat (jobb), aztán visszatettem a vizes kádba. Mondom, ez nem igaz, ezért megtöröltem még egyszer, és kiléptem. Aztán megtöröltem a másik lábamat, és azzal is kiléptem. Komoly munka volt." Szanaszét puszilgattam azt az önálló okos fejét.
Az idei Repülőnapon Zalán és Zoli felültek a 20 személyes utasszállítóra sétarepülni. Utólag Zalán óriási lelkesedéssel mesélte: "Anya! Nem szédültem, nem hánytam nem volt hányingerem, nem féltem!!! Mintha kicseréltek volna!"
2.
Egyik este, miközben Zalánt fürdettem, túl nagy volt a csend, ezért amikor Zalánnak még csak a felsőtestét töröltem meg, ott hagytam a kádban állva, törölközővel betakarva, amíg kiléptem megnézni Zetét. Zete persze leöntötte magát vízzel, ezért gyorsan lekaptam róla a vizes ruhát, ráhúztam egy tiszta pizsamát, amikor is Zalán megjelent a fürdőszoba ajtajában SZÁRAZON. Nagyon-nagyon örültem az önállóságának, agyonölelgettem. Fel is vette a pizsamáját, és amikor este örömmel újságoltuk/-tam Zolinak, hogy mennyire önálló nagy fiúnk van, Zalán eképpen mesélte el az önállósodás eme ékes példáját:
"Megtöröltem ezt a lábamat (jobb), aztán visszatettem a vizes kádba. Mondom, ez nem igaz, ezért megtöröltem még egyszer, és kiléptem. Aztán megtöröltem a másik lábamat, és azzal is kiléptem. Komoly munka volt." Szanaszét puszilgattam azt az önálló okos fejét.
2011. szeptember 15., csütörtök
Manóta-várakozás
Izgalmas délelőtt vár ránk Zetével, amitől igazából én vagyok izgatott. Zete meg még nem tudja, micsoda jó vár rá. :-) Móni újra tart Manótát Fehérváron, ahova Zalánnal sokat jártunk, Lucával sokkal kevesebbet, de most Zetével megint mehetünk. Jajdejó-jajdejó!
2011. szeptember 13., kedd
Luca második napja az oviban
Reggel Lucától egy puszival köszöntem el a csoport ajtajában, aztán összenőttem a telefonommal, hátha hívnak az oviból, majd 3/4 3-ra mentem érte. Az óvónéni óvatosan megjegyezte, hogy holnap nyugodtan menjek kicsit később.
Persze-persze.
És óvónéni azt is megjegyezte, hogy látják/-ták, mennyire könnyen engedem/-tem el Lucát. Szerintük ez annak köszönhető, hogy 3 gyerekünk van, és megoszlik a figyelem. Merthogy vannak szülők, akiket nem lehet levakarni a leválni akaró, beszokó, kiscsoportos gyerekeikről.
Először is: honnan tudják, hogy belül mit élek meg attól függetlenül, hogy felmérem/-tem a gyerekem igényeit, képességeit, határait, és ott hagytam már az első napon egész napra. De hiszen a lányom erre vágyott.
Másodszor: nagyon nehezen élem meg, hogy Lucának nincs rám szüksége, hogy reggeltől délutánig nélkülem van, hogy nem tudom, mit csinál, hogy nem látom, hogyan old meg helyzeteket.
Mindegy. Tegnap túljutottam életem második, oviba beszoktatós, görcsösen óranézegetős, telefont szorongatós első napján.
Persze-persze.
És óvónéni azt is megjegyezte, hogy látják/-ták, mennyire könnyen engedem/-tem el Lucát. Szerintük ez annak köszönhető, hogy 3 gyerekünk van, és megoszlik a figyelem. Merthogy vannak szülők, akiket nem lehet levakarni a leválni akaró, beszokó, kiscsoportos gyerekeikről.
Először is: honnan tudják, hogy belül mit élek meg attól függetlenül, hogy felmérem/-tem a gyerekem igényeit, képességeit, határait, és ott hagytam már az első napon egész napra. De hiszen a lányom erre vágyott.
Másodszor: nagyon nehezen élem meg, hogy Lucának nincs rám szüksége, hogy reggeltől délutánig nélkülem van, hogy nem tudom, mit csinál, hogy nem látom, hogyan old meg helyzeteket.
Mindegy. Tegnap túljutottam életem második, oviba beszoktatós, görcsösen óranézegetős, telefont szorongatós első napján.
