Édes négyes

A napokban elkezdett hiányozni a blog. És (és-sel nem kezdünk mondatot!) olyan nagy változások közepén állunk/járunk/tartunk, hogy lassan már nem győzöm kapkodni a fejem, nem bírom memorizálni a gyerekek reakcióit, pedig szeretném, ha majd egyszer (kétszer, háromszor, ahányszor csak akarják) "alaposan" mesélhetném el évtizedek távlatából is, hogy mi történt, és az hogy történt. És (és-sel nem kezdünk mondatot!) mivel én vagyok a legrosszabb hosszú távú memóriával megáldott ember, akit ismerek, jobb ha leírom, amire emlékezni akarok.

Szóval történt egyszer, hogy több évi évődés és egy tavasz végi bejelentés után egy nyári vasárnap este négyesben maradtunk. Azóta négyesben vagyunk. És ötösben. És nyolcasban. És kilencesben. Én nem tudtam volna meghozni ezt a döntést, de Zolinak "hála", az összetartó családunk még összetartóbb lett, a Peti /öcsém/ (ahogy ő maga mondani szokta) a gyerekek "sokadik anyja" lett. Hetente 1x-2x megy a gyerekekért az oviba-bölcsibe, szükség esetén bevásárol, főz nekünk, jön babysitterkedni, ha szükségem van rá. És "önszorgalomból" egyszer csak még a Zalán iskolai megbeszélésén is megjelent, hogy ő is ott akar lenni. De hasonló jókat tudnék elmondani a szüleimről is, a nagymamámról is, aki jön, ha szükség van rá, ha a Zete beteg, aki nótázni tanítja a 80 évvel fiatalabb dédunokáját, hogy elterelje a figyelmét és lekösse, amíg Bioptron lámpázza, hogy gyorsabban gyógyuljon, aki 83 évesen kezdett el gyöngyöt fűzni, és anyának, Lucának, nekem is sorban készíti a szebbnél szebb láncokat (persze Lucának szigorúan rózsaszínt, mert a kicsi lány csak azt hajlandó hordani), aki hétvégén óriási adag ebédet küld nekem, hogy hétközben kitartson a munkahelyen, és ne kelljen főznöm.
"Száz szónak is egy a vége": olyan védőbástyát húzott a családunk körénk, ami megvéd. Nagyon megvéd.
A gyerekeknek talán ez is segített/segít + talán az, hogy már jó ideje nem működtünk családként, csak családtagok csoportjaként, és talán sok más, amiről fogalmam sincs, de egy biztos, most Család vagyunk. Mi négyen vagyunk a legédesebb négyes, amit el tudtam képzelni, és amiben élni szeretnék.
Úgy érzem, és úgy tapasztaltam, hogy a gyerekek sokkal jobban viselték a változást, mint ahogy azt vártam, és mint én. Tőlem annyian várták el, hogy a gyerekek miatt kemény legyek, erős és határozott, miközben nekik természetesen mindenki "megengedte", hogy összeszakadjanak, de ők köszönték szépen, nem akartak összeszakadni. Ehelyett szerettek engem olyan szeretettel, olyan önzetlenül, olyan ösztönösen és annyira rajongva, ahogy azt elképzelni nem tudtam soha.
Csúnya, nem csúnya, tök mindegy: a mi életünk kikerekedett, mi magunk kisimultunk, és azon túl, hogy néha az őrületbe kergetjük a családtagjainkat (+ a legfőbb feladatom a logisztika és az idő legyőzése) mi vagyunk a legboldogabbak. De ezt én nem mertem volna meglépni, úgyhogy hálás vagyok az Életnek, a Zolinak, vagy aki így rendezte.