lassan.... nagyon lassan...

...érik a blog folytatása.
Ott akadtam el, hogy elmentünk Pestre a műtétre, és hiába készítettem magamnak minden nap jegyzeteket a történésekről, hogy pontosan megörökíthessem, hogy Zete pontról pontra megtudjon mindent, nem voltam képes leírni. Hazajöttünk, és olyan kőkemény munkának kellett nekiállnom magamban/magammal, hogy minden erőmet elvette. És elfáradtam. Nem tudtam leülni, hogy leírjam, és hogy ezzel újra átéljem. Menekültem ettől, távol tartottam magam a blogtól is, elfordultam szinte mindenkitől, miközben hatalmas felismerésekre döbbentem rá saját magamról, és arról, hogy adott esetben hogy képes működni a psziché(m). 1-2 embernek tudtam beszélni róla kifelé, és hihetetlen módon befordultam.
A családomból szinte senki nem értette, hogy pl. a műtét után 1 hónappal miért vagyok még mindig egy darab görcs, miért van folyamatosan gyomoridegem, miért jön ki még mindig a fülemen a stresszhormon, hiszen "már túl vagyunk rajta, és Zete jól van!!!!!" Ezt kaptam mindenkitől, MINDENKITŐL (családról beszélek).
Keresem a kiutat, a kapaszkodókat, megoldásokat, és úgy érzem, most már lassan oldódik a görcs... Lassan le fogom tudni tenni ezt az egészet, miközben pl. a doktor nénink rosszat mondott Zete múlt pénteki laboreredményére, és ott sírtam a rendelőben.
Nagyon szeretném elengedni ezt az egészet, de ahhoz ki kell írnom magamból. Lassan lesz hozzá erőm, úgy érzem. (és amíg azzal nem végzem, az egyebek, a hétköznapi történetek nem jöhetnek!!!)