Megbolondulok - nevetek magamon, magamból

Őrült esténk volt. Adélt voltunk köszönteni, 6 éves lett Zalánék unokatesója.
Megőrülök attól, hogy Zalán az oviból hazaérve csak üvöltve rohangál. Mivel az oviban ezt nem lehet csinálni, kizárásos alapon úgy gondolom, hogy ott viselkedik (óvónénik elmesélése szerint is), és itthon kiereszti a gőzt. Ugyanezt csinálta Adéllal is, csak kicsit pepitában, mert ott meg sem hallotta, amikor rászóltam. Nagyon hülyén éreztem magam, hogy szólok a gyereknek, és semmi. És újra, és megint semmi. És megfogom, legugolok hozzá, ő meg csak rángatja magát, és rohan Adélhoz. Tiszta ideg lettem tőle. Aztán itthon folytatta. Annyira görcsösen ideges lettem 8 órára, hogy már attól is majdnem megőrültem, ha meghallottam a hangját. Végre 1/2 9-re sikerült ágyba rakni őket, és akkor beszélgettünk. Beszéltünk a következő nyári szünetről, az elkövetkező ovis évekről, mesékről.
Zalán: "A szünetben lesznek mesék?"
Anya: "Persze."
Zalán: "Lesz az a kacsás mese?"
Anya: "????"
Zalán: "Tudod, amelyikben van a kutya!!!" (Avval a tipikus : Ne tetesd, hogy nem tudod!!!-hangsúllyal.)
Erre én annyira elkezdtem nevetni, hogy alig bírtam abbahagyni. Hahotáztam, és kinevettem magamból az idegességet. Azért nevettem ennyire (azontúl, hogy csupa ideg voltam), mert hogy lehetek olyan hülye, hogy a cenzúrázott mesenézés mellett fogalmam sincs, mit néz a gyerekem. Néha tiszta hülyének érzem magam, és gyengének ahhoz, hogy kézben tartsam a dolgokat. Most éppen a "hullám-átcsapós" időszakban vagyok.
Szóval a hahotázásomra Zalán elkezdett nagyon zokogni. Befogta az arcát, és ömlöttek a könnyei: "Azért sírok, mert kinevettél." Jaj, szegény kicsikém. Nagyon-nagyon megölelgettem, és mondtam-mondtam, hogy nem rajta, nem miatta, dehogyis, soha nem nevettem rajta, és nem is fogok. Soha. Lassan megnyugodott, mindketten megnyugodtunk, és sikerült egy éneklés után nyugodtan elválnunk.
Annyira nagyon-nagyon szeretem, de nagyon bízom benne, hogy a 3 hónapos nyári szünetben sikerül kicsit lenyugodnia, és nem fogunk megbolondulni.