Anya

Zalánom ma 4 éves lett, és emiatt egész nap érzékenyebb voltam. Kezdtem azzal, hogy reggel, amikor énekkel ébresztettük, majdnem sírtam. Aztán egész délelőtt készülődtem a délutáni nagy családi bulira, és közben aggódtam, hogy Zalánnak tetszeni fog-e, amit neki készítünk Lucával. Délután sokan voltunk, Zalánnal és a vendégekkel kellett foglalkoznom, úgyhogy elterelődött a figyelmem, de most este megint magamra maradtam a gondolataimmal.
Zalán az előbb nyöszörgött álmában. Bementem, simiztem, és megkérdeztem, hogy rosszat álmodott-e, mire ő szinte álmában bólogatott, hogy igen. Erre nagyon-nagyon megpuszilgattam, simogattam, és megint megszakadt a szívem. Elegem van magamból. Utálom magam. Soha nem leszek olyan jó anya, amilyen lenni szeretnék, és amilyen anyát a gyerekeink is szeretnének maguknak, ha tudnák, hogy olyan is létezik. Soha nem leszek olyan jó anya, amit Zalán születésének napján megfogadtam. Pedig mindenre megesküdtem, ami létezik, hogy örökké boldoggá teszem, és senkinek nem hagyom bántani. Erre ki bántja? ÉN. Rengeteg helyzetben hülyén, türelmetlenül, indulatosan reagálok. Pl. szombaton Zalán egész nap nagyon okosan, türelmesen, szépen viselkedett, beszélt. Én egyedül voltam hármójukkal, kapkodtam, mert sütöttem-főztem is, úgyhogy velük játszani végképp nem volt időm. Igyekeztem, hogy minden sikerüljön, és emiatt indulatosan válaszoltam Zalán kérdésére, mire kaptam egy jogos, hatalmas lelki pofont: "Anya! Én szépen beszélek, Te miért beszélsz velem csúnyán???"
Rohadt szemét vagyok, és ők, a mindeneim nem ezt érdemlik. Már nem esküdözöm és nem ígérgetek (még magamnak sem, főleg magamnak nem), mert tudom, hogy úgysem tudom megtartani (önismeret terén viszont helyemen vagyok), de utálom magam annyira, hogy most szembe akarjam köpni a tükröt. A gyerekek és ez utóbbi talán elég motiváció lesz.

Most kilátástalannak látom, hogy mindegyikőjükre annyi időt, energiát, türelmet tudjak fordítani, amennyit megérdemelnének, és amennyire szükségük lenne. Nem hiszem, hogy ez valaha jobb lesz.