Nem árt a sírás?

Sokszor, sok embertől hallottam, hogy egy kis sírás nem árt a gyereknek. Zalán sírását egyáltalán nem bírtam (ráértem vigasztalni), Lucánál eleinte tiszta ideggörcs voltam, ha sírt, aztán hozzászoktam, hogy nem tudok osztódni, így hozzászoktam a síráshoz is. Ma már nagyon bánom, de akkor tanultam megosztani magamat, a figyelmemet, az időmet. Aztán itt van kicsi Zete, akinek a sírásától megint nagyon feszült vagyok. Ha jön az este, és Zalán, Luca elhúzzák a lefekvést mindenféle indokokkal, kifogásokkal, és Zete már sír, akkor nagyon ideges tudok lenni. Igyekszem időben odajutni Zetéhez, hogy a végtelen türelmét már ne feszítsem, de néha belecsúszunk. Pl. ma este. Hiába kérem Zalánt, Lucát, hogy feküdjenek már le, Zalánnak (és tudom, hogy neki ez nagyon fontos) muszáj hatodszorra is megigazítania a lufiját, hogy hetedszerre is betakarjam, és így nem jutok Zetéhez, aki pedig sír-sír-sír, mert már fáradt/álmos. Azt hiszem, kicsit jobban tudunk már családilag megosztani, sűríteni, súlyozni, de ha Zete sír (ami nála az utolsó utáni percben történik), akkor nagyon feszült vagyok.