Kedden délutánig aránylag csak kicsit szisszenős fájásaim voltak, és akkor Orsival elmentünk az orvosom rendelésére, hogy nézzen meg, lássuk, mit csináljak. Mondta, ha fél óra múlva nem múlnak a fájások, akkor kórházi felvétel. Ezután a vizsgálat után kezdődtek a popsi-összehúzós fájások, amikor már belekapaszkodtam ebbe-abba. Végül is 1/4 8 körül mentünk be a kórházba, ahol Mónika, a szülésznő már várt minket. A szülőszoba ajtaja előtt hálát adtam minden másodpercért, amíg nem jött ki, hogy addig sem kell bemennem. (Nagyon nehezen bírom a fájdalmat, ezért nagyon félek tőle.) Na, bejutottam. Átöltözés, papírozás, hőmérőzés, előkészítés, és a doki bácsim fia gyors vizsgálata után (8 óra körül) bő kétujjnyin bevonultam a szépen felújított, új szülőágyas szülőszobába. Nagyon kellemes volt az egész a 2 évvel ezelőttihez képest. Hasamra kaptam a CTG-t, és Mónika behozta Zolit. Beszélgettünk, Csík Zenekart hallgattunk, Mónika masszírozta a derekamat, de a korábbi két vajúdáshoz képest aránylag fájdalommentesen töltöttük az időt. Zoli annyira nem tudta, mit csináljon, mert nem kellett ápolgatni, pátyolgatni, hogy a magammal vitt Éva magazint olvasta. 9 óra körül megérkezett az orvosom, aki gyors vizsgálat után megállapította: 4 ujjnyira tágultam, lassan szülünk. Nem akartam elhinni. Visszakérdeztem, hogy pontosan mit mondott, mert én szinte még csak most jöttem be. Gondoltam, szuper! Ha ennyire könnyen eljutottunk idáig, akkor ez klassz, gyors, fájdalommentes szülés lesz. Viszont itt minden megállt. Nem jött több fájás, nem tágultam tovább, bár a hangulat nagyon kellemes volt.
1/2 10-kor mondta doki bácsi, hogy ez így nem jó, vagy sétálgatok vagy oxitocint kapok. Én gyorsan lekéredzkedtem a labdára, csak ne kelljen infúzió, mert attól Lucánál is helyből kapartam le a vakolatot a falról. Telt az idő: huppogtam, jött 1-2 fájás, de semmi több. 9:40-kor jött doki bácsi, hogy hogyan alakulunk. Mondtam, hogy én kérnék méh huppogó-időt, hátha továbbra is megy ez a tágulás egyedül. Kérdezte mennyi idő kell, erre az éppen belépő Mónika megkérdezte, hogy elég-e az az idő, amíg beköti az infúziót. No, itt eldöntötték, hogy kapok. Végül is igazuk lett, mert a jó ég tudja, meddig huppoghattam vagy sétálgathattam volna. Felfeküdtem, megkaptam, és elkezdődtek a 100-120-as fájások. Érdekes, hogy nagyon tisztán magamnál voltam, nem úgy mint a Lucánál kapott oxitocinnál. Igaz, nála sokáig kaptam.
Szóval nagyon rövid idő alatt éreztem, hogy most már tolni kell. Olyan gyorsan jött már a vége, hogy Mónika és doki bácsi csak maszkot kaptak magukra, és 1 toló fájás alatti 2 tolásra kint volt Zete.
Bevallom, életem legfájdalmasabb kitolása volt. Nem csak azért, mert ez a friss élmény, hanem mert annyira gyorsan, és kvázi könnyen jutottam el a kitoláshoz, hogy nem készültem fel rá, és ott kaptam telibe a fájdalmat magát.
De a lényeg, hogy Zete megszületett, és PISILT! Amint kibújt, pisilt. Szegénykémnek annyira tele lehetett a hólyagja (ahogy az ultrahangon is látszott), hogy a magzatvíz okozta nyomáskülönbség megszűnésekor egyből megkönnyebbült. Azonnal felsírt, és megkaptam a mellkasomra. Nagyon-nagyon mázas volt. Imádtam, szerelmes vagyok bele az 1. pillanattól. Aztán gyorsan elvitték, és Zoli végre az utolsó babánkat elkísérte a "kínzásra". Eddig mindig engem őrzött az utómunkálatok során, most végre elment kicsi fiával. Mindent lefilmezett, fürdetést, öltöztetést, orrszívást, aztán visszajött, megmutatta. Zetét elég hamar megkaptam, szopizott, a reflex megvolt nála, de nagyon ügyetlenke volt még. Kicsi szopizás után elvitték, mert annyira erőtlen voltam, hogy most nem tudtam vele foglalkozni. Elvitték, én pedig elaludtam. A kötelező 2 óra letelte után jött Mónika, hogy megyünk tusolni. Kisétáltunk, de a tusolóba belépve éreztem, hogy gyengülök. Hihetetlenül extra szakszerűen és biztonságosan leültetett a tusolóba, én pedig elájultam. Ő tartott, majd ébresztgetés után kicsit magamhoz tértem, és elkezdtünk visszasétálni a szobába. Nagyon jó, hogy ennyire közel vannak a tusolók, mert még így is megtehetetlennek tűnt a távolság. Ja, és nagyon jó volt, hogy Zoli is jött a tusolóba, mert az 5 méteres visszaúton is elájultam. Úgy éreztem, hogy ha most nem halok meg, akkor örökké fogok élni, mert annyira hihetetlennek tűnt, hogy azt a rosszullétet túlélem. Szóval megint elájultam, de Mónika és Zoli tartottak. Amikor ébresztgetett Mónika, úgy éreztem, hogy órákig aludtam, és jobban vagyok. Zoli szerint 20-30 másodpercig voltam teljesen kiütve, de annyira, hogy még horkoltam is. :-) Mónika szerint a kimerültségtől zuhantam pillanatok alatt mély álomba, ami rettentően pihentetett, mert ezek után magamtól feküdtem fel az ágyra, és egész jól voltam. Nagyon sokat segített, hogy tök vizesen hagytak ott feküdni, és ettől meg a testem frissült fel nagyon. Szóval a mély alvás, és a vizes felüdülés után ülő kocsin kimentünk a szobába, ott kaptam vacsit (éjjel fél 1-kor) és 1 Algopyrint, amitől aztán nagyon jól lettem. Valószínűleg már megint a vércukrom is bejátszott az ájulásba, mert megint az evés után tértem igazán magamhoz, pedig a kocsiban ettem egy szendvicset befelé menet.
Reggelig aludtam, és fél 6-kor megkaptam Zetét. Próbálkoztunk a szopival, de nem igazán sikerült. Hát, így történt velünk a CSODA.
Ennyire volt "izgalmas" az utolsó 20 percig:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése