Itthon nem túl boldogan

Nagyon szeretném elmondani, mit éreztem és érzek, de félek, hogy nem találom a szavakat.

Mivel kicsi Zetének nagyon pici a szája, és a kórházban nem indult még rendesen a tej, nagyon sokat küzdöttünk a szopizással. Mérés, szopizás 2 ciciből, mérés, fejés, itatás, büfiztetés, mérés. A gyerekorvos mondta, ha bent biztonságban érzem magam a kapott segítség miatt, akkor maradjunk még nyugodtan hétvégére. Én fél napig tanakodtam, hogy mit csináljak. Ha nem jövünk haza, az anyósomnak akkor is jönnie kell hozzánk, mert Zoli este 10-ig dolgozik, akkor miért ne jöhetnék haza, hiszen ő segít a Zalánékat ellátni, én pedig foglalkozhatok Zetével. Csütörtökön este döntöttem, hazajövünk.
Pénteken hajnaltól már készülődtem haza, de nem azzal a lelkesedéssel, mint Zalánnál, és Lucánál. Azt vettem észre, hogy egyre kevésbé akaródzik elindulnom a kórházból. Zalánnál még alig tudtam megvárni, hogy Zoli odaérjen értünk, Lucánál már nem kapkodtam, tegnap pedig szinte szenvedtem, miközben pakoltam a táskámat.
Hazajöttünk, és Zoli 2 óra múlva elment dolgozni, anyósom pedig megérkezett. Hát, nem ilyen hazaérkezésre vágyik az ember lánya. Itt vagyok a kicsikkel, és senkinek nem tudom elmondani, hogy mennyire szomorú vagyok. Mama egyenesen hülyének tartott volna, ha elmondom, hogy nem akarok itthon lenni, hogy ott kellett volna maradnom, hogy lelkifurdalásom és honvágyam van. Nem tudtam megfogalmazni, de lejött Orsi (Anyácska), és ő szinte szavak nélkül értette, érezte is. Neki kisírhattam magam, és ő segített szavakba önteni az érzéseket, hogy én is megértsem, és hogy elfogadjam.
Annyira nagyon nagy veszteség-érzésem volt, amit a társadalmi elvárások szerint nem szabad érezni, ilyenkor nekem kéne a legboldogabbnak lennem, elvégre itthon lehetek a 3 gyönyörű gyerekemmel. De pont ez az. Eljöttünk a kórházból, és ezzel vége annak a csodának, ami a szülőszobán, aztán a kórházi 3 nap alatt vesz körül, ami csak rólunk szól, amikor nincs más, nincsenek szürke hétköznapok, csak a csoda, csak Zete. Ha maradtam volna, maradt volna a csoda is, hogy életet adtam, hogy egy törékeny pici lélek és test az én részem, hogy belőlem van, és hogy csak mi vagyunk ketten egymásnak. De most vége. És nagyon nehéz elengednem. Talán tényleg pont amiatt, mert tudom, több csoda nem vár rám. Most már tényleg nem. Ilyen soha többet nem lesz, és ez kínzóan fáj. Ma kimostam a hálóingemet, köntösömet, és ezzel még a kórházi illatnak, a folyosókat belengő babaillatnak is vége, amit én nagyon szeretek. Minden fájdalmával együtt én nagyon szeretem a gyerekágyas kórházi 3 napot.És most még a mosással is távolabb kerültem a csodától. Biztos bután hangzik.
Jött Orsi, hallgatott, megfogalmazott, és a legfontosabb, hogy minden előítélet nélkül elfogadott. Ezzel segített a saját elfogadásomban is. Megértettem, hogy nem vagyok rossz anya, amiért Zetét annyira szeretem, hogy úgy érzem, Zalán, Luca háttérbe szorul a szívemben. Megértettem, hogy nem Zetét szeretem jobban, hanem az anyai ösztön működik, mert kicsi Zetének most nagyobb szüksége van rám.
Kicsit félek is a feladattól. Amiatt is lelkifurdalásom van, hogy nem fogok tudni mindenkivel annyit foglalkozni, amennyit szeretnék. Nem fogom tudni megadni nekik, amire szükségük lenne. Félek, hogy kevés leszek a három kicsihez. Mindig csak a következő feladatra koncentrálunk, de nagyon-nagyon jót szeretnék nekik, és kevésnek érzem magam ehhez.
Tegnap este nagyon honvágyam volt. Sötétedett, esett az eső, és (lelkileg) egyedül voltam. Mint amikor gyerekkoromban a szüleim nélkül nyaraltam, és haza szerettem volna menni hozzájuk. Pont ugyanúgy éreztem magam. Mégis ha az édesanyám lett volna itt, akkor sem lett volna jobb, mert az otthon-, a szeretet utáni vágyam valahol útközben irányt váltott. Nem tudom megmondani mióta érzem így, mert talán tegnapig nem is éreztem soha ennyire erősen, hogy a honvágyam már csak Zolitól tud csillapodni. Nagyon jó, hogy Orsi lejött. Őszintén azt érzem, hogy nélküle tegnap megbolondultam volna.

Most kicsit elmarad a nagy eufória, ami Zalánnál volt. Másképp képzeltem a szülés utáni napokat, de tegnap óta is sokkal jobb. Bízom benne, hogy minden nappal jobb lesz kicsit!