Unalom

Amikor december elején édesapámat baleset érte, nem értettem, mit nem szeret azon, hogy csak fekszik, kapja a kaját, annyit olvashat, aludhat,nézhet filmeket, amennyit csak akar. Ki voltam akadva, hogy a javasolt 5-6 hétnyi pihenő helyett már 3 hét után ment dolgozni, majd hamarosan ki a lovakhoz. Mondtam is neki, de minden elodázott válaszán az érződött, hogy úgysem érteném, bármit mondana.
Igaza volt. Most értem. Két napja fekszem, és iszonyatosan unom magam. Ha felállok, máris lelkiismeret-furdalásom van, hogy le kéne feküdnöm, de ha fekszem, akkor meg azért van, mert nem csinálok semmit, miközben mellettem zajlik az élet. Zoli dolgozik, és a főzésen kívül mindent megcsinál. A mai és holnapi programja: iparkodik, hogy Zalánt oviba vigye, bevásároljon, Lucát levegőre vigye, ebédeltesse, lefektesse, rendet rakjon, mosson, teregessen, mosogasson, Zalán hazakerüljön, fürdessen, vacsoráztasson. És közben ma is nekem mondta, ha meglátott a lábamon, hogy feküdjek le. Kíváncsi vagyok, meddig teszi ezt. Két hét múlva alig várja majd, hogy mehessen dolgozni, és a család jöjjön. :-)
Szóval most nagyon büszke vagyok rá. Szombaton eljön anyukája segíteni, mert egész nap dolgozik. Majd kerülöm a Zete-témát. :-(
Fekvés= unalom. Tudom, hogy kell vigyáznom Zetére, de nagyon idegesít, hogy Zalánnal, Lucával nem tudok semmit csinálni a fekvő helyzetben való játékon, mesélésen, és együtt elalváson kívül.