Rossz anya

Vasárnap későn este, amikor a gyerekek már aludtak, és Zoli sokáig dolgozott, nagyon küzdöttem. Gondolom, hogy a hormonok, a hangulatingadozások, az ünnepek, a kimerültség, a görcsök miatti izgalom, no és persze a kéthetes oviszünet is tehet minderről, de nem engedhetem meg még futólag sem azokat az érzéseket, amik átrohantak rajtam. A Zalánnal való folyamatos küzdés, az örökös ellentmondása, szinte kötekedése, a visszabeszélés, a hisztik miatt odáig jutottam, hogy túlontúl rajongtam Lucáért. Azonnal megszólalt a vészcsengő, és a lelkiismeretem, hogy hogyan tehetem ezt Zalánnal. Zoli hazaért, én zokogásban törtem ki, hogy mennyire rossz anya vagyok, mert elfogult vagyok Lucával. Ő persze nem megnyugtatott, hanem még tett rá két lapáttal, mert annyira megsajnálta Zalánt.
Mióta Luca nem alszik a rágófogai miatt, én pedig nem bírok felébredni a Pipolphen miatt, Zalánnal osztozom a hálószobán, Zoli pedig Lucával küzdi végig az éjszakát. Szóval zokogva befeküdtem Zalán mellé, és agyonpuszilgattam, magamban ezerszer bocsánatot kértem tőle, nem bírtam abbahagyni a sírást. Szegény Zalánomat nagyon zavartam, mert felnézett, és azzal a legcsúnyább hangsúllyal, ahogy a "Hülye vagy??" mondatot megkapja az ember, annyit mondott: "Ne sírjál." Elfordult, és aludt tovább. Fantasztikus gyerek.
Azóta nem győzöm mondani neki, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ő van nekem, rengeteget mesélek a születéséről, képeket nézegetünk babakorából, és próbálom jóvá tenni magamban, hogy mennyire rossz anyának éreztem magam. Talán kicsit még mindig úgy érzem...