Az utolsó nem ovis este

Olyan összevisszaság van bennem ma este, hogy azt le sem tudom úgy írni, ahogy szeretném.

Holnaptól ovi...
Múlt héten elutaztunk, ezért mi szept. 7-én ugrunk neki a nagy b... életnek. Elkezdődik. Nagyon furcsa. Már régóta beszélgetünk Zalánnal az oviról, de én tegnapig nem nagyon hittem, hogy tényleg elérkezik. Nem tudom, miben bíztam, de valami olyasmit sejtek magamban, hogy ha 3,5 év eltelt együtt, összenőve, akkor ez nem is lehet másképp. Ez így természetes és működő. Nem is készültem semmilyen téren.Tudom, szégyelljem magam, de mi ma rohangáltunk váltócipőért, holnap hímeztetem meg a jelét, holnap veszem meg a lepedőre varrandó gumiszalagot, a folyékony szappant és a szalvétát. Nincs még gyerektakaró huzata. Pár őszi cuccon és eszméletlen mennyiségű pólón kívül nincs semmije kicsi Zalánnak, mert én nem hittem, hogy tényleg oviba megy. (Lényegében annyira nem vagyok elkésve, mert nálunk fokozatos beszoktatás van: csak pár nap múlva ebédelhet és aludhat ott, addigra mindent pótolunk.)

Őszinte leszek: most sem hiszem, hogy megy oviba. Kikészítettem a holnapi ruháját, készülök, hogy fél 8-kor ébredünk (egek!! Hogy fogunk olyan korán felébredni???), de nem hiszem el.
Annyira meleg, puha fészek vagyunk, voltunk mi így ketten, Lucával hárman a mindennapokban (szegény Zoli rengeteget dolgozik, ezért alig tudunk együtt lenni, és általában 3-an éljük meg a napjainkat), hogy számomra hihetetlen, hogy ez megbomlik. A mi hármas egységünk. Zalánnal a reggeli hosszú heverészések, közös reggelik Luca ébredése előtt... Eltűnnek???? Nem fogom tudni, kivel játszik, mit érez, mit csinál, hogy eszik, mikor kell pisilnie, mikor bújna hozzám. És ő nem fogja tudni, mikor puszilgatnám meg.
Nem akarom, hogy oviba menjen... Mostanában elég sok egyéb nehezítő körülmény van az életünkben, ezért kb. 1-2 hete még úgy gondoltam, hogy most annyi másra kell figyelnem, hátha simán vesszük ezt az ovit, elvégre nincs energiám vele túl sokat foglalkozni. Persze bíztam abban, hogy ez a könnyebbség majd átragad Zalánra, de már az ovi előestéjén belebuktam. Itt ülök, sírdogálok egyedül. A kicsik alszanak, Zoli még nem ért haza.
Számomra ez olyan nehéz elválás, mint amikor Zalán leválasztott magáról, és önkényesen abbahagyta a szopizást 13 hónaposan. Addig tudtam, hogy én vagyok a világa közepe, aztán persze utána is én voltam, de most megint leválunk kicsit egymásról. Ezt megint nem akarom, de kb. annyi beleszólásom van, mint hogy akar-e még szopizni.

Ismerem az összes érvet az ovi mellett, állandóan csak ugyanazokat a pozitívumokat hallom már hónapok óta, de akkor sem akarom. Hangsúlyozom: tudom, hogy tök mindegy, én mit akarok. És marha jó, hogy többet fogok tudni foglalkozni Lucával, könnyebb lesz bevásárolni, tudok pihenni, de ez engem nem érdekel. És tudom, hogy Lucát sem.
Múlt héten csütörtökön és szombaton elvitte a Zalánt édesanyám egész napra. Ebéd, ott alvás stb. Luca napközben jött-ment a lakásban és kérdő hangsúllyal, ide-oda benézve mondogatta: "Baba, baba.." De nem találta Zalánt. Aztán délután, közel este mentünk Zalánért, de kicsi Luca már akkor majdnem kiugrott az üléséből, amikor a kocsiból meglátta Zalánt, és sikított, hogy "Baba, baba." Tipikus kis korkülönbséges testvérek, akik imádják egymást.

Kisfiam!Ha majd egyszer olvasod ezeket a sorokat, szeretném, hogy tudd: én ma este, itt egymagamban ücsörögve csak azt szeretném, de végtelen reménykedéssel, hogy a Te ovikezdésed nagyon-nagyon örömteli és fantasztikus legyen!!! Ígérem, ide lerakom ezeket a gondolatokat és érzéseket, elhiszem, hogy holnaptól ovi, és hogy ez Neked nagyon-nagyon jó lesz.

Azért csináltam utolsó ovi mentes esti fotókat: