Szellemekkel suttogó

Luca tegnapra (22-re, szerdára) virradó éjszaka alig aludt. Este rendesen elaludt, aztán 10 óra után felébredt, és nem tudtuk visszaaltatni. Összebújtunk, de mivel éjfélnél tovább már Zoli sem bírta, ő elment aludni, és mivel Zalánt sem akartuk zavarni, így mi Lucával a nappaliba szorultunk. Hevertünk a kanapén, és abban bíztam, ha én elalszom, ő is elálmosodik legalább unalmában. Majdnem sikerrel is jártam. Félálomban voltunk mindketten, amikor Luca nagyon megijesztett. Mindketten csukott szemmel heverésztünk, bepilledtünk, amikor Luca hirtelen térdre pattant. Már ezzel is nagyon megijesztett, túl hirtelen volt a mozdulat, de ez még semmi nem volt. Mereven nézte az erkélyajtót, és egyszer csak elkezdett integetni. És folyamatosan integetett. Teljesen félreérthetetlenül. Én nagyon-nagyon féltem. Bevallom, kimenekültem a szobából. Ellentmondást nem tűrve leraktam Lucát aludni, és befeküdtem Zoli mellé, arra gondolva, hátha ő majd megvéd.

Barátnőm, Vivi pont előző nap mesélte, hogy amikor kimennek a temetőbe Vivi anyósának, apósának sírjához, akkor a nagyobbik lánya, a Zalánnal közel egyidős Fanni mesél a mamáról, papáról. Múltkor megkérdezte, hogy köszöntek-e a két lánynak. Amikor Viviék kérdezték, hogy milyen lányoknak, akkor mondta Fanni, hogy itt volt mama, papa és két lány.

Húh, ezek a gyerekek!