Csak mi ketten

Zalán sűrűsödő hisztijeire más magyarázatot nem találtunk, mint hogy figyelemfelhívás. Emellett itt van neki ez a kedvezményes utazós kártya, amit nagyon "okosan" nem használtunk a nyári jó időben. Ha ezt a kettőt összeadom, akkor adja magát a megoldás: Zalánnal kettecskén utazni.
Az óvónők korábbi beleegyezése és megerősítése miatt döntöttünk úgy, hogy ebben a kincset érő őszi melegben akár még hétközben is kirándulunk. (Imádom az óvónőket, mert beszéltem velük, és ők is ugyanolyan fontosnak tartották a Zalánnal kettesben töltött időt, mint én, a még rendszertelen középső csoportos időtöltéssel szemben.)
Szóval Zalánt megkérdeztem, mit szeretne csinálni. Nem nagyon lepett meg a kérés: menjünk siklózni. Mert hát Bartos Erikáék kalandját kb. 30-szor meséltük el, csak Zalán sosem próbálta ki. Zoli volt ma a kicsikkel, mi pedig vonatoztunk, lépcsőztünk, felmentünk a Halászbástyára, lementünk a Siklóval, átsétáltunk a Lánchídon, visszametróztunk, és időben itthon voltunk, mert el kellett érnünk a doktor nénit rendelés közben. Fantasztikus nap volt!!! És érdekes (egyébként pont nem az), hogy Zalán ma este szinte mindent azonnal megcsinált, figyelmes volt, kedves volt. Úgy érezte, nem kell harcolnia a figyelemért, hiszen egész nap az övé volt.

Nem akartam elhinni, hogy mennyire hozzuk a dédimamám "vidékről felvonatozunk Bp-re" életérzését, amiről apa szokott mesélni. A dédi (tök mindegy, hogy mikor evett előtte), a vonatra felülve mindig kicsomagolta a kolbászt, kenyeret, és nekilátott enni. Mint Zalán. Zalánnak a vonaton mindig ennie kell. Oda is, vissza is. Mint a múltkor.

Megdöbbentő, hogy Zalán mennyire fél a hangoktól. Újra és újra bizonyítja a zajérzékenységét. Megrémült, ha elment mellettünk egy vonat, riadtan kérdezte, hogy milyen hang volt, amikor pl. a mellettünk lévő fülke ajtaját becsapták, ha a szomszédban felnevettek, vagy ha a vonat fékezett.

A hosszú sétánk után elértünk a Deák térre, ahol kibökte: "Nem hallom magam." Szegény vidéki kisfiú még a gondolatát sem hallotta. :-)))

Hazafelé a rosszabbik (Pusztaszabolcs felé kerülő) vonatra szálltunk, ami (súlyosbítva a helyzetét) 3-szor várakozott a semmi közepén. Zalán: "Ez a vonat mindig megáll. (A vonat falát megütve:) Thomas, mindig megállsz."

Hála a kerülőnek, életünkben először vonatoztunk keresztül Börgöndön.
Én. "Képzeld, itt volt apa katona."
Zalán: "Régen?"
Én. "Igen."
Zalán: "Amikor még lovaskocsik jártak?"
A Lánchíd építését, Kossuth Lajos életét, az Akadémia alapítását, a huszárok tündöklését úgy szoktam időben elhelyezni Zalánnak, hogy akkor, amikor csak lovaskocsikkal és lóháton jártak az emberek.
Szóval Zoli régen volt katona, de már jóval a reformkor után. :-))

A Déli-pályaudvar előtti alagút Zalán kedvence. A múltkori hazaúton szeretett volna kimenni a fülke előtti folyosóra, de Peti nem engedte ki időben, így kiértünk belőle, és ő sírt, hogy forduljunk vissza. A mai odaúton sikerült kijutnia, amitől nagyon boldog volt. A mai hazaúton nem fülkés, hanem "egybeépített" (nem tudom hogy hívják azt a jobbra-balra fakkos kocsit) kocsiban utaztunk.
Én: "Zalán, jön az alagút!"
Zalán elkezdett kapkodni: "AKKOR ENGEDJ KI!!!.... De hova?"